Elhagyatva

Ragyogó fehér kristályok
Megtörik a fényt
Elvakít a gyönyör
S nem látom a pusztulást

Egyedül e kietlen tájon
Végtelenbe nyúló hófödte sík
Holtak tanyája ez
Suttogásuk egyre csak hív

Zordon felhõk igázzák le
A fakó Nap halvány korongját
Ahogy sötétség borítá be
Vágyaink haldokló templomát

Elfogyott erõm, megfagyott vérem
Már halott vagyok, nincs mitõl félnem

Õrült táncba kezdtek a gyötrõdõ lelkek
Lágy sóhajaik halálsikolyként visszhangzanak

Elfogyott erõm, megfagyott vérem
Már halott vagyok, nincs mitõl félnem

Légy üdvözölve vándor az elhagyatottság földjén
Ahol örök magányba temetkezve
A reménytelenség fog elkísérni
Végtelen utadon

Ragyogó fehér kristályok
Megtörik a fényt
Elvakít a gyönyör
S nem látom a pusztulást

Zordon felhõk igázzák le
A fakó Nap halvány korongját
Ahogy sötétség borítá be
Vágyaink haldokló templomát

/Szenti Attila/

Körforgás

Önmagát teremtõ
Örökké megújuló
Állandó körforgás

Semmibõl született
Vég nélkül létezõ
Ellentétek által
Megformált erõ
Porszemek vagyunk csak
És mi vagyunk a mindenség
Halhatatlan lelkünk
A fény és a sötétség

És eljön értünk a hajnal
Lángoló tûzlován
Hogy elszakítson az éjtõl
Kiragadva a sötét mélybõl

Beragyogja létünk
Izzó koronája
Lehullva fejérõl
A Hold ezüstös fátyla

Elmerülve lassan
Az árnyékok tavában
Eggyé válunk az éjjel
Az ébenkirálynõvel

Visszatérünk hozzá
Végtelen idõkre
Halált hozó angyal
Lelkünk szeretõje

Önmagát teremtõ…

Porszemek vagyunk csak
És mi vagyunk a mindenség…

/Szenti Attila/

Én, a kígyó

Egyedül vagyok
Ahol én vagyok, ott nincs isten
Én, a kígyó
Enyém a Föld gyönyöre

Szépség és erõ
Gyönyörûséges kábultság
Fénylõ dicsõségben
Féktelen bujaság
Kívánd, élvezd
És engem szolgálsz

Taposd el, ki gyengébb nálad
Alázd meg, tedd rabszolgádnak
Királyok közt király leszel
Ha engem szeretsz lobogó tûzzel

Ne ismerj alázatot
Vesd meg a bánatot
A hála csak a gyengék erénye
Egy fennkölt lélek szenved tõle
Bízd rá magad a szenvedélyre
"Tégy amit akarsz, az legyen
a Törvény teljessége"

A Bûn szava a korlátozás
Csak az akarat számít és semmi más

Szépség és erõ
Gyönyörûséges kábultság
Fénylõ dicsõségben
Féktelen bujaság

Egyedül vagyok
Ahol én vagyok, ott nincs isten
Én, a kígyó
Enyém a bölcsesség
Enyém a tûz
Enyém a Föld gyönyöre

/Szenti Attila/
(Idézet: Aleister Crowley)

Véres tõr

Napfény csillan a pengén
Ahogy éhesen arcába vág
A gyûlölet szikrája lobban
Elhervadt minden virág

Kóbor lélek sehol sincs helyed
Mindenli gyûlöl, tova kell menned
Senki sincs már, kit igazán szeretsz
Pusztíts el mindent, semmit se veszthetsz

Véres tõr kezemben
Gyilkos láng szememben
Szenvedés, fájdalom
Félelem az arcokon

Bíbor az ég a kialvó napfénytõl
Bíbor a föld a tengernyi vértõl
Fáklyákként máglyák égnek
Máglyákból száll halálos ének

A Földet immár láng borítja
Nincs ott más, csak gyilkos harag
Vonagló hullák vérben ázva
Túlvilági sikolyuk az egekig szállva

Feketék a lelkek izzó gyûlölettõl
Hamuvá porladnak a semmibõl
Rongyos arcuk mosolyra fakad
Hervadó testük lassan szétszakad

Leáldozott az utolsó csillag
Kialudt az élet fénye
S az elkárhozott lelkek útján
Felragyog egy új lét reménye

Bíbor az ég…

Véres tõr…

/Szenti Attila/

Égi látomás

Fehér istenek és fekete angyalok
Hízelgik be magukat életünkbe
Szeretetre éhes lelkek hadait
Könnyen fojtják folyójukba

A kioltott élet fénye
A gyilkolás szenvedélye
Az értelem ragyogása
Az erõ lángolása
A harag, a kéjvágy heve
Az isteni vágy szikrája

Sáros arcukon "igazság" csillog
Melyet fátyolos tekintetek hada figyel:
"Csak elõre nézz az alagútban
S az égben biztos nyugalomra lelsz"

A kioltott élet…

Mert csak te vagy egyedül az éjben
"Nincs szeretet, nincs isten"
Gonoszt éltetõ beteges eszme
Ártatlan gyermek kiontott vére

Ébredõ homályban
Kifordult világban
A hazugság vára
Gyengéknek menedék

Az igazság kioltott tüzében
Elhamvadt értelem
Sötétbõl a semmibe
Tátongó szakadék

Fehér istenek…

A kioltott élet…

/Szenti Attila - Molnár Szabolcs/

Szelek királynõje

Õsi erõk szülöttei
A sötét ég, a tombolás fiai
Elhagyott sziklák között süvítõk
Tajtékos hullámokat vadul perzselõk

Rombolva át keresztül mindenen
A hegyek gerincén, a fakó földeken
Pusztuljon minden, mit atyáink szültek
Könyörtelenül rombolni mindent

Ezer arcú sötét leány
Ébreszd fel lelkem, mely csupa talány
Elhagyott sziklák között süvítõ
Tajtékos hullámokat vadul perzselõ

Rombolva át…

Gyönyörû arcán ezer ránc
Egy fekete hajnal, egy fekete tánc
Kézen fogva a viharral
Szállunk alá a pokolba

A pokol bugyraiban fürdünk együtt
Lángok csókolják izzó testünk
Síró kentaurok nyílzáporában
Égõ testünk vadul egyesül

Rombolva át…

/Molnár Szabolcs/

Áhitatos ének

Fekete hajnalra nyílik meg a szemem
Jajgató asszonyok sikolya vágja fel a csendet…
Zokogó arcokról fakadó könnyek
Lassan marják szét fehér bõrömet…

Jövõképeim már rég nincsenek… halál…
Szétszakadt agyamban sötét csend honol
Hideg szívem már régen nem dobog…

Áhitatos ének,
Szent kereszt, fekete máglya
Porból nevelt gyermekek
Életének korhadt fája

Jajgató ég, dübörgõ föld,
Szent kereszt, fekete máglya

Eképpen szól a törvény szent szava:
Szeretetet ne adj soha!
Halotti torok kélyes illata,
Szeretett ajkak hívó szava

Áhitatos ének
Ördögök, angyalok harca
Rekedt kiáltások
Fáradt fuvallata

Jajgató ég, dübörgõ föld
Szent kereszt, fekete máglya

A halott istenek fakó szemében,
Magány s csend honol már régen.
Ezer arcot öltenek nekem
S én véres tõrömmel sebzem halálra õket…

/ Molnár Szabolcs /